A neo-korporatista értelmezésben az innovációs folyamatokat a közösségi és a magánszektor közreműködésével létrehozott koordinációs intézmények (regionális innovációs központok, technológia transzfer ügynökségek) szervezik, ezek közvetítik az információt az innovációban érdekelt vállalati szektor és az elsődlegesen oktatási intézményként definiált egyetemek között. Ezen modell alapján Európa több régiójának innovációs rendszerét elemezve Viale megállapította, hogy „az ügynökségek ritkán képesek betölteni tudásközvetítő feladatukat, működésük nem eredményez valódi innovációt, és nagyon sok esetben technikai segítségnyújtási intézménnyé degradálódnak”. Ennek oka, hogy még a fejlett országokban működő koordinációs intézmények sem rendelkeznek megfelelő információval, szaktudással és tapasztalattal ahhoz, hogy képesek legyenek hatékonyan közvetíteni az eltérő kódrendszerrel kommunikáló vállalkotói és egyetemi szféra között. A neo-korporatista modell kommunikációs hiányosságai folytán Viale szerint ez „hatástalan, védekező válasznak tekinthető” azokra az innovációs kihívásokra, amelyek az integráció révén kívánják növelni az eredményességet; de amelyek hosszú távon nem válhatnak az új innovációs folyamatok által megkövetelt hálózat kialakítás elvi alapjává.
A másik jelentős, ún. evolucionista irányzat a fentivel ellentétben az érintettek közötti egyéni kezdeményezésekre, az alulról felfelé épülő (bottom-up) szerveződési elvre épít. Ennek révén együttműködések, stratégiai szövetségek jönnek létre, illetve hibrid-intézmények alakulnak, mint például az egyetemek által alapított inkubátorházak.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.